"Aki irgalmat gyakorol másokkal, számíthat Isten segítségére" - Leandro Castellani: Don Bosco
Az olasz Don Bosco (Bosco Szent János) (1815-1888) a katolikus pedagógia egyik legnagyobb alakja volt, aki a nevelés legfőbb eszközének a nevelő személyiségéből sugárzó szeretetet tekintette. Pedagógiája a játék, az ima és a közösségi munka hármasán nyugszik.
Leandro Castellani filmje nem csupán e nagy pedagógus életét mutatja be, de felvázolja a korabeli Olaszország társadalmi, történelmi hátterét is.
Torino, a XIX. század negyvenes éveiben, a vadkapitalizmus korában. A gyárosok éhbérért dolgoztatják a gyerekeket, napi tizenöt-tizenhat órában. Az egyik kisfiú azt mondja Don Boscónak: tizenegyéves vagyok, de vannak itt még nálam is fiatalabbak. A tulajdonosok visszaélnek a helyzetükkel, hiszen egy helyre harmincan jelentkeznek, mert a nagy nyomor miatt minden munkalehetőséget meg kell ragadni. A felügyelő a neki szemrehányást tevő Don Boscónak azt mondja, szerencsés az, aki náluk dolgozhat. Don Bosco járkál, nézelődik. Ha verekedést lát, megpróbálja szétválasztani a küzdő feleket. Amikor a munkafelügyelő elbocsátja a jelentkezők nagy többségét, felajánlja, hogy várja őket a plébánián, egy tányér levest mindenkinek tud adni. A fiatalok közül többen haragosan reagálnak, gyűlölik az egyházat, hiszen otthon beléjük nevelték, hogy a klérus mindig a gazdagok pártján áll, lehurrogják Don Boscót, van aki követ dob feléje. Ő azonban a „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” szellemében, krisztusi szelídséggel és szeretettel fogadja a támadásokat, mélységes alázatról tanúságot téve, angyali nyugalommal mondja: „Én tudok várni.”
Don Bosco született pedagógus, tekintélye megkérdőjelezhetetlen a gyermekei körében, a helyzetnek megfelelően komoly, szigorú vagy éppen szelíd, tele van humorral, időnként pedig teljesen váratlan, meghökkentő dolgokat cselekszik, olyasmit, amelyre senki sem számít. Minden gyermekhez más módszerrel közelít, igazodva annak személyiségéhez. Amikor szokásos körútja során látja, hogy a nyomortanyán fiatalok egy csoportja összeverekszik azon, hogy ki nyert a kockajátékon, odasettenkedik hozzájuk, váratlanul kikapja kezükből a pénzeszacskót, és rohanni kezd. A fiúk, felocsúdva pilanatnyi döbbenetükből, természetesen űzőbe veszik, hogy visszaszerezzék a pénzüket. Don Bosco a templomba rohan, így csalogatva be Isten házába ezeket a fiatalokat, akikkel senki sem törődik, az utca neveli őket. Igyekszik velük megértetni, hogy a kockajáték – és más hasonló játékok – csak ellenségekké teszi a barátokat. A pénzt visszaadja nekik, de előtte még bemutat néhány bűvészmutatványt. Don Bosco életrajzából tudjuk, hogy szegény gyerek lévén megtanulta a bűvészkedés fortélyait is, hogy ezzel pénzt szerezzen, s biztosítsa papi tanulmányai költségeit. S most ismét hasznát veszi ennek a tudományának, az utcagyerekek megnyerésében. Amikor a fiúk elbúcsúznak tőle, Don Bosco azt mondja paptársának, Don Morellnek: „Lesz aki visszajön, lesz aki nem. Mint mindig.”
Don Bosco jól ért a nyomortanyán élő, semmiféle perspektívát maguk előtt nem látó gyerekek, fiatalok nyelvén. Vallja: „Nem csak szeretni kell őket, érezniük is kell, hogy van, aki szereti őket.” A lélekből fakadó, őszinte, nem pedig megjátszott szeretetre, gondoskodó figyelemre van szükségük ezeknek a gyerekeknek, akiknek sorsa már születésüktől kezdve kilátástalannak látszik. Don Bosco befogadja ezeket a fiúkat, szállást ad nekik, szakmát a kezükbe, oktatja, neveli őket, megismerteti velük a keresztény hitet, beszél Jézus csodáiról. Don
Bosco a hitét maximálisan Istenbe veti. Torino elöljárói utasításba adják, hogy Don Boscónak és gyermekeinek el kell hagyniuk a plébániát, mert túl hangosak, és szegényes külsejükkel rontják a város összképét. Don Morell mondja Don Boscónak, miközben látjuk, hogy a fiúk összeverekednek egymással, a sáros földön birkóznak, egymáson töltve ki dühüket reménytelen sorsuk miatt: „Félek, hogy el kell mennünk innen, Don Bosco. Mi lesz akkor ezekből a fiúkból? Munkát nem kapnak, annyi az olcsó munkaerő. Munka nélkül meg csak a verekedés marad nekik. Egyre ingerültebbek az éhségtől, meg a nyomortól. Torino egyre nagyobb város lesz, csak éppen nem tud munkát adni ennyi embernek. És nemsokára ide sem menekülhetnek, mi sem fogunk többé biztonságot adni nekik.”
Don Bosco nem esik kétségbe, éppen ellenkezőleg, a nehézségek csak megerősítik hitében, hogy amit csinál, az jó, Istennek tetsző dolog. Az ő küldetése: megmenteni ezeket a mindenki által magukra hagyott gyerekeket, fiatalokat a végleges elzülléstől, s tágabb dimenzióban a kárhozattól, lelküket az üdvösség útjára vezetni. Amikor véglegessé válik, hogy rövid időn belül el kell költözniük, s nincs hová menniük, Istenhez imádkozik. Körülötte gyerekek játszanak, ő pedig az Úrtól kér felvilágosítást, hogy mutassa meg neki a kiutat. Betoppan egy ismeretlen férfi, bemutatkozik, közli, hogy szódagyáros. Don Bosco félreérti őt, azt mondja, most nem tud vásárolni. A férfi azonban nem is ezzel a szándékkal érkezett, elmeséli, hogy az egyik ismerősének van egy eladó telke, tágas, szabad térség, Don Bosco odavihetné a gyerekeit. Don Bosco az égre tekint, hálatelt szívvel suttogja: „Higgyünk és bízzunk az Úrban!”
Don Bosco az életét teljesen alárendeli a fiúk nevelésének, oktatásának, megpróbálja őket kiemelni a nyomorból, felmutatva előttük a reményt: „Egy olyan menedéket, ahol imádkoznak, nevetnek. Megismerik az ábécét. Szakmát tanulnak…”
A szeretet kölcsönös közte és a fiúk között. Amikor súlyosan megbetegszik, vért is köp, s mindenki azt hiszi, hogy meghal, a védencei egy emberként mádkoznak érte. Bíznak Istenben, hogy nem veszi el tőlük legfőbb jótevőjüket itt a földi életben. Tele van az oratórium imádkozó gyerekekkel, fiatalokkal, az egész éjszakát végig virrasztják. Don Bosco reggel megjelenik az erkélyen, a fiúk ünneplik, hálát adnak Istennek, hogy meghallgatta imájukat. Don Bosco szavaiból sugárzik a szeretet: „Itt vagyok hát újra, és ezt nektek köszönhetem. Az imáitok meghallgatásra találtak. Az Úr úgy döntött, hogy élhetek még egy ideig. Haladékot kaptam. Méghozzá azért, mert nekünk nagy szükségünk van egymásra. Főleg nekem, nekem van szükségem mindnyájatokra. Nektek köszönhetem az életem, ezért mostantól csak rátok áldozom. Csak veletek fogok törődni. Nektek szentelem az életemet, gyerekeknek és fiataloknak. Csakis nektek, a jövő felnőtteinek.”
Ha a gyerekek és fiatalok sorsáról, jövőjéről van szó, Don Bosco mindenkivel vállalja az összetűzést. A film bemutatja Don Bosco küzdelmeit is, a tevékenységét értetlenséggel vagy éppen ellenségesen figyelő egyházi és világi hatalmasságokkal. Sokan gyűlölik őt, mint Krisztus igazi követőjét, ahogy azt Jézus előre megmondta tanítványainak: „Ha a világ gyűlöl benneteket, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt nálatok. Ha a világból valók volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé. Mivel nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak titeket a világból, azért gyűlöl benneteket a világ”(Jn 15,18-19).
Az 1848-49-es olasz forradalom idején világosan megmutatkozik, hogy Don Boscót egyaránt az ellenségének tekintik a hatalom emberei és a változásokat akaró forradalmárok is. Amiben közösek, hogy gyűlölik az egyházat, különösen a
Don Boscóhoz hasonló személyiséget, aki komolyan veszi az evangélium tanítását, s azt a gyakorlatba is át akarja ültetni. Cavour márki azzal vádolja, hogy az utcán összeszedett gyerekekből – akiket megvetően suhancoknak nevez – biztosítja a forradalmárok utánpótlását, „így összeterelve nevelődnek ki belőlük a lázadók.” Cavour emiatt veszélyes embernek nevezi Don Boscót. A forradalmárok viszont, éppen ellenkezőleg, azzal gyanúsítják, hogy a krisztusi eszmék beléjük nevelésével eltávolítja a fiatalokat a lázadó eszméktől, pedig ők alkothatnák a forradalom gerincét, ezért meg kell szabadulniuk attól „az átkozott paptól.” A gyárosok ellenszenvét pedig Don Bosco azzal vívja ki, hogy tartanak attól: nem zsigerelhetik ki végtelenségig a munkásaikat, ha öntudatra ébreszti őket, hiszen ő csak nyolc órát dolgoztatja a fiatalokat. Emiatt pedig félő, hogy a munkások fellázadnak ellenük. Az egyik gyáros fogalmazza meg a lényeget: „Ez ám az igazi forradalom, nem az, ami az utcán van… Ez az ember veszélyes.”
Don Bosco ellen többször is merényletet kísérelnek meg. Egyszer az ablakon keresztül rálőnek, miközben katekézisre tanítja a fiúkat, de nem találják el. A rémült gyerekeknek Don Bosco suttogva mondja: „Semmi, csak egy újabb töviskorona.” Utalás ez Jézus szenvedésére, akit Pilátus parancsára a római katonák levetkőztettek, vörös katonaköpenyt adtak rá, fejére töviskoronát tettek és megkorbácsolták (Jn 19,1-3; Mt 27,27-30), annak jelképe, hogy aki igazán követi Krisztust, az mindig ki van téve az üldöztetésnek, a világ gyűlöletének, a szenvedésnek. Don Bosco Istenbe vetett hite és bizalma azonban ekkor is rendíthetetlen. Amikor egyik tanítványa, az ifjú Giuseppe figyelmezteti, hogy gondoskodnia kellene a védelméről, nyugodtan válaszolja neki: „Ilyen kicsiny a hited, Giuseppe? Ha Isten úgy döntött, hogy ellenségeket küld rám, nyilván segít, hogy meg tudjam védeni magam. Nem igaz?”
Második alkalommal az ellenségei aljas cselhez folyamodnak, súlyos beteghez hívják, hogy adja fel neki az utolsó kenetet, de kiderül, hogy tőrbe csalták. Gyanúsan sötét színű borral kínálják. Don Bosco nem hajlandó inni, ezért fenyegetően, erővel akarják erre kényszeríteni. Végül a tanítványai mentik meg.
Harmadik alkalommal pedig a gyárosok bérelnek fel egy merénylőt. Rá akarják venni Don Boscót, hogy zárja be az oratóriumot, ahol humánus módszerekkel dolgoztatja a fiúkat, s akkor kifizetik az ellátásukra felvett adósságát, de ő nem hajlandó erre. Az egyik gyáros figyelmezteti, hogy lehetőleg ne sétáljon éjszaka egyedül az utcán. Ez egyértelműen fenyegető utalás arra, hogy könnyen erőszakos támadás áldozata lehet. Don Bosco egy pillanatra elfelejtkezik Jézus szeretetparancsáról, elveszti a fejét, kiabál a gyárosokkal, hogy ha kell, mérkőzzenek meg egymással. Látva a gyárosok megdöbbenését, felteszi a kérdést: „Nem szeretnék ezt? Bevallom, én sem. Egy pap igazi ereje a türelem és az alázat.”
Don Bosco tehát hajlandó magába szállni, felülvizsgálni az álláspontját, szemben a gyárosokkal, ők csak a minél nagyobb haszonban gondolkoznak, és mindenkit likvidálandó ellenségnek tartanak, aki veszélyezteti a profitjukat. A következő jelenetben éjszaka van, Don Bosco egyedül sétál, amikor egy gyanús alakra lesz figyelmes, aki követi. A férfi késsel támad Don Boscóra. Ő védekezik, birokra kel támadójával. Küzdelmüknek egy váratlanul megjelent, hatalmas farkaskutya vet véget. A gyilkos szándékú merénylőre ugrik, ledönti a lábáról, vicsorog fölötte. A férfi kétségbeesetten rimánkodik Don Boscónak, hogy mentse meg a dühösen csaholó kutyától. Don Bosco lecsitítja az ebet. Isten tehát itt is megmutatkozik, egy kutyát küld, hogy megmentse az elhagyott gyermekek és fiatalok védelmezőjének életét. Képet alkothatunk a kegyelemért rimánkodó merénylő
nyomorúságos életéről is: „Megfizettek, Don Bosco! Nekünk nagyon kell a pénz, nem tudunk mit enni!” A gyárosok cinizmusát mutatja egy korábbi jelenet. Az egyik gyáros így fogalmaz: „A szegények mindent megtesznek egy kis pénzért. Adjunk hálát az Úrnak, hogy vannak szegények.” A csak haszonban gondolkozó tőkés számára mások nyomorúsága semmit nem jelent, őt ebben is a pragmatikus gondolkozás jellemzi. Ha szükséges, a maga javára fordítja az általa kifosztott ember szegénységét, s eszközül használja, hogy egy kis pénzért eltegye láb alól az ő érdekeit veszélyeztető személyt, vagy személyeket. Gyökeresen ellentétes magatartás jellemző Don Boscóra, aki még az őt meggyilkolni szándékozó emberrel szemben is gyakorolja Jézus megbocsátásra figyelmeztető parancsát (Mt 5,38-39; 43-48; 6,14-15), hiszen nem fordul a rendőrséghez, megkegyelmez támadójának, magával viszi az oratóriumba, Isten küldöttével, az őt megmentő kutyával együtt.
Don Bosco szembeszáll az egyházi felettesével is, Torino érsekével, aki szigorú tekintetű főméltóság, arcvonásai kemények, szívéből hiányzik a szeretet. Intézményben és nem lelkekben gondolkozik. Maximálisan kihasználja az egyházi hierarchia által biztosított hatalmát, a legkisebb engedményre sem hajlandó, mereven ragaszkodik felszínesen kialakított véleményéhez. Az érsek csak káoszt lát Don Bosco oratóriumában, semmi mást. Don Bosco azonban hiszi, hogy Isten mellette van, s hogy jó az, amit csinál, ezért a Teremtő nem hagyja el: „Az én házam egy szegényes menedékház, szegény embereknek… Az, amit én elkezdtem, Isten segedelmével, nem fog elhalni, mert ez igaz ügy. Sokan állnak mellé, pártolják, támogatják.” Itt a teremtményeiről mindig, mindenkor gondoskodó Isten mutatkozik meg, aki kiválasztja az ő földi eszközeit, hogy segítsenek a világ elhagyottain, akik soha nincsenek egyedül, mert a mennyei Atya figyelme rájuk is kiterjed. Sokan vannak, akik „templomokat építenek, vagy iskolákat, kollégiumokat, játszótereket. Nem csak itt, a világon mindenütt, a világ elhagyott gyerekeinek, akikről mindenki megfeledkezett, csak Isten nem” – vallja Don Bosco. Nem tudja még, hogyan valósítja meg az elképzeléseit, de hite rendíthetetlen: „Még nem tudom, de az Úr majd biztosan segít.”
Állhatatos, sziklaszilárd hit ez, annak biztos tudatában, hogy az Úr megadja a segítséget, hiszen azt nem önmagának kéri, hanem másoknak. Aki irgalmat gyakorol másokkal szemben, az mindenkor számíthat Isten segítségére. Don Bosco gyakran emlékeztet rá, hogy ő mindig álmodott. S bár a világ őrültnek tartja, de az álmai megvalósultak: „Például az oratórium. Itt van, nem? Valóság, igaz? Felépült, mindenki láthatja. Bizony, testvéreim, én mindig is álmodoztam, terveztem, de álmok nélkül pap se lettem volna, hanem most is a földet művelném, amint apám tette.” Don Bosco számára az a legfontosabb, hogy istenhitét sikerült átadnia a körülötte lévő gyerekeknek, akik „Hisznek és bíznak bennem. Ahogy egymásban is, és ami a fő, Istenben. Ez a legfontosabb. Igen, hisznek és bíznak.”
Don Boscót egész életében végigkísérik az álmok. Amikor elköltöznek a Pinardi-birtokra, s ott felépítik az oratóriumot, azt mondja, megálmodta, hogy mellettük van egy bordélyház. S valóban ott van, a Guardini-éra. Amikor IX. Pius pápa fogadja őt, Don Bosco elmeséli neki azt az álmát, amit kilencévesen álmodott, s ami meghatározta egész későbbi életét: megjelent neki Jézus és anyja, Mária, s jelezték, hogy kallódó, verekedő gyermekek mentése és békítése lesz a küldetése. Jézus azt mondta: „… vigyázzak ezekre a gyerekekre, vívjam ki a tiszteletüket, de ne kiabálással, erőszakkal, hanem jósággal és alázattal. Mondjam el nekik, hogy aki a gonoszság útjára lép, szenvedés lesz a sorsa, a jóság pedig mindig elnyeri jutalmát…” IX. Pius megrendülten hallgatja Don Boscót, felismerve az elmesélt
álomban a transzcendencia valóságát, az üzenet rendkívüliségét, s szeretettel a hangjában mondja: „Megértem, hogy milyen fontos volt önnek ez az álom, mert útmutatót adott. Mindketten tudjuk, hogy milyen jelentősége van a szavaknak, amiket az az ifjú és az a nő mondott. Az ilyen álmokat valóra kell váltani, Don Bosco!”
IX. Pius az, aki miután a bíborosok nem tudnak megegyezni egymással, hogy engedélyezzék-e az új szerzetesrendet, a Szalézi Szent Ferencről elnevezett, Don Bosco által alapított szaléziánusok rendjét, meghozza a végső döntést, igent mond a közösség létrehozására. Villanásnyi szerepe van a filmben a következő pápának, XIII. Leónak, aki nem annyira közvetlen, mint elődje volt, de érdeklődik Don Bosco rendjéről. Talán attól tartva, hogy Don Bosco pénzbeli adományt fog kérni, egyértelműen közli, hogy a Szentszéknek nincs pénze, nem tudja támogatni őket. Az alázatos szívű Don Boscónak azonban nem is állt szándékában anyagi segítséget kérni a pápától, helyette áldást kér tőle, mint Krisztus földi helytartójától, a szaléziánusok rendjére. Számára ez a legfontosabb.
Don Bosco minden gyermekben és ifjúban a jót látja, vallja, hogy nincs reménytelen eset, a jóság csírája mindenki szívében ott rejlik. A lelkéből mások felé sugárzó bizalom és szeretet olyanokat is megérint, akik korábban távol éltek a hittől, Istentől. Ezt mutatja Giuseppe és Lina sorsa, Don Boscóhoz való viszonyuk. Kettőjük története csaknem az egész filmen végigvonul.
Lina tizenhat éves, szép szőke lány, felszolgáló a Guardini-érában, amely – mint már említettük – bordélytanya. Nem szívesen van itt, a vendégek gyakran molesztálják, de anyja nem engedi, hogy eljöjjön innen, mivel szegények, s arra az öt lírára is szükségük van, amit megkeres. A film kezdetén, amikor Don Boscót elzavarja a munka nélkül maradt fiatalok egy csoportja, Lina hosszasan néz a pap után. Lelkét megérinti Don Bosco jósága, ahogy láthatóan a szívén viseli a fiúk sorsát. Lina anyja – vele éles ellentétben – mogorván jegyzi meg, ez a pap is jobban tenné, ha a saját dolgával törődne. Ezzel párhuzamosan Giuseppe és Don Bosco első találkozása is bekövetkezik, a fiú tagja annak a bandának, amely kockajátékkal múlatja az időt. Don Bosco tőlük cseni el a pénzeszacskót. Ám nem ítélkezik, nem állítja, hogy csupán nyereségvágyból kockáznak és esnek egymásnak a pénz miatt, tisztában van nyomorúságos helyzetükkel, nincs más lehetőségük arra, hogy édességet vegyenek maguknak. Giuseppe egyike lesz azoknak, akiknek egész életére meghatározó módon hat Don Bosco lelkisége, s gyökeresen alakítja át a személyiségét.
Lina és Don Bosco második találkozója – még mindig csak a távolból – az oratórium felszentelésekor történik. Húsvétvasárnap van, Krisztus feltámadása, a kereszténység legnagyobb ünnepe, hiszen ahogy Szent Pál apostol írta: „Mert ha nincs halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel! Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a ti hitetek is… és még mindig bűneitekben vagytok… Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, nyomorultabbak vagyunk minden más embernél” (1Kor 15,13-19). Míg Don Bosco hálát ad Istennek a szószéken, a gyermekkórus pedig a fiataloknak a saját birtoka egy részét oratóriumnak odaajándékozó kántor vezényletével Krisztus dicsőségéről énekel, a Guardini-érában ezzel a lelkiséggel szöges ellentétben zajló folyamatok játszódnak le. Két prostituált püföli egymást, a csárda közönségének nagy élvezetére. Az ő lelküket meg sem érinti a húsvéti örömhír. A bordélynők stricije megpróbálja szétválasztani őket – üti, pofozza mindkettőjüket –, de nem jár sikerrel. Látva mindezt, Don Boscót elönti a harag, mint Jézust a kufárok kiverésekor (Mt 21,12-13). Erővel választja szét az egymást csépelő két szajhát,
stricijüket pedig földre löki. Szeme villámokat szór, a kárhozattal fenyegeti a Guardini-éra vendégeit, de azt is megígéri, hogy imádkozni fog értük: „Fetrengjenek a mocsokban, ha ez a vágyuk! Imádkozom az Úrhoz, hogy mentse meg a lelküket. De egyet megmondok, jól figyeljetek: egyikőtök sem kaphat bűnbocsánatot, ha csak egy fiú is rossz útra téved miattatok. És most menjetek… minél messzebb ettől a fertőtől… Próbáljatok megtisztulni, felejtsétek el, ahogy eddig éltetek!”
Don Bosco kérlelhetetlenül szigorú itt a bűnökkel szemben, de felvillantja a lelki fertőben élők előtt a kegyelem lehetőségét is. A kárhozat és az üdvözülés felé vezető út ajtaja is nyitva áll mindenki előtt, s ki-ki maga döntheti el, szabadon, hogy melyiket választja életvitelével. Lina ránéz Don Boscóra, aki észreveszi ezt. Tekintetük találkozik. Ezt követően a lány már cselekszik is, felkeresi az oratóriumot, hogy beszéljen Don Boscóval, ezzel a számára titokzatos pappal, aki teljesen más, mint a lelkipásztorok többsége, szívén viseli a társadalom perifériájára szorultak sorsát. Don Bosco azonban éppen gyóntat. Lina megismerkedik Giuseppével. Kölcsönös vonzalom ébred bennük egymás iránt.
Új jelenet, ömlik az eső. Lina otthon, a nyomorúságos kis viskójukban könyörög az anyjának, hogy ne kelljen visszamennie a Guardini-érába, ahol a férfiak örökösen molesztálják. Az anyja azonban hajthatatlan, durván szidalmazza, s arra inti, örüljön ennek, a férfi vendégek vesznek majd neki szép selyemruhát, meglesz mindene. Lina anyja kegyetlenül bánik a lányával, neki nem számít, milyen áron, a lényeg, hogy keresse meg azt az öt lírát, amire szükségük van, ha erre nem hajlandó, nincs tovább helye az otthonukban. Kilöki a lányát a szakadó esőre. Lina átéli a teljes magára maradottságot, kiszolgáltatottsága totális. A fent és a lent összeér, Lina nyomorúságos körülmények között élő anyjából ugyanúgy hiányzik az irgalom, mint a munkásaikat – kiskorúakat is – kíméletlenül agyondolgoztató gyártulajdonosokból. Az egyik lelkéből a minél nagyobb, mérhetetlen haszon iránti vágy ölte ki az irgalmat, a másikból az ugyanilyen mértékű nyomor. A családi otthonból kitaszított Linát azonnal leszólítja egy idős kéjenc. Váratlanul felbukkan azonban Giuseppe. Elzavarja a vénembert, és egy elhagyott, alagsori lakhelynek csúfolt helyiségbe viszi a tönkreázott lányt, ahol még bandatagként ő is meg szokott bújni. Don Bosco – akinek, mint jeleztük, Isten meg szokta súgni a lényeges dolgokat, folyamatosan jeleket ad neki – rájön, hogy Lina hol van. Felkeresi és felajánl számára egy szerény állást, egy trafikosnő boltjában. Emellett szállást is szerez Linának. Don Bosco soha nem csak szavakban segít, mindig ajánl valami konkrétumot, tanulást, munkát, otthont.
Giuseppe azonban visszamegy a volt bandájához, s hogy minél előbb pénzt szerezzen, hogy elvehesse Linát – noha a lány türelmesen vár rá –, ismét a bűn útjára téved, rablásokban, tolvajlásokban vesz részt, de lebukik, és börtönbe kerül. Don Bosco nem hagyja magára Giuseppét, eszünkbe juthatnak Jézus szavai az elveszett bárányról: „Ha közületek valakinek száz juha van, és egyet elveszít közülük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e az elveszett után, amíg meg nem találja?Amikor megtalálja, örömében vállára veszi, hazamegy, összehívja barátait és szomszédait, és azt mondja nekik: ’Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett juhomat!’ Mondom nektek: éppen így nagyobb öröm lesz a mennyben is egy megtérő bűnös miatt, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek nincs szüksége megtérésre” (Lk 15,4-7).
Don Bosco kérésére a miniszter, ha nehezen is, de beleegyezik, hogy egyedül viheti ki a börtönből a fiúkat kirándulni, a szabadba. Don Bosco önmagát is feláldozná: felajánlja, ha valamelyik fogvatartott megszökne, ő megy be helyette a
börtönbe. Don Bosco elintézi, hogy a kiránduláson találkozhasson egymással Lina és Giuseppe. A fiú meginog, és rá akarja venni a lányt, hogy szökjenek meg. Lina tiltakozik, árulásnak tekinti ezt Don Bosco ellen, aki annyi jót tett velük. Ám Giuseppe ekkor mintha nem érezne semmiféle hálát jótevőjével szemben, mert azt kérdezi, miért kell mindig Don Boscóra tekintettel lenni? Úgy látszik, sikerül rávennie Linát a szökésre. Ahogy Don Bosco kíséri vissza a rabokat a börtönbe, egyre gondterheltebb az arca. A többiek közül már mindenki belül van a börtönfalakon, amikor a foglár megjegyzi, hogy egy hiányzik. Don Bosco széttárja a karját, jelezve, hogy tudja. Mi most a teendő? „Várunk és remélünk” – mondja. Ebben a reménytelennek látszó helyzetben sem inog meg hite az Úrban, és bizalma a védencében. S egyszer csak megjelenik Giuseppe, futva érkezik. A háttérben pedig Lina áll. Don Bosco megkönnyebbülten mosolyog, szemét Giuseppére emeli, tekintetéből sugárzik a szeretet.
Don Bosco pontosan, lélekbúvárként ismeri védencei lelkét. Amikor Giuseppe kiszabadul a börtönből, szomorú. Lina megvárta, de ő odabent, a rácsok mögött csak úgy tudta elviselni a megpróbáltatásokat, hogy megígérte Szűz Máriának, ha kiszabadul, szerzetesnek áll. Most köti az ígérete. Don Bosco azonban érzi, hogy az Úr nem ezt várja Giuseppétől, hanem azt, hogy házasodjon össze Linával, s legyen sok-sok gyermekük. Ahogy Pál apostol írta: „… mindenkinek saját ajándéka van Istentől: az egyiknek ilyen, a másiknak meg olyan” (1Kor 7,7). Az Úr mindenkitől mást vár, mindenkinek megvan a saját maga, személyre szabott küldetése e földi világban. Giuseppének világiként kell szolgálnia az Urat, míg vele ellentében a „kis Giovanninak”, aki tizenháromévesen került Don Bosco közösségébe, egyházi személyként. Ő lesz az első püspöke a szalézi rendnek.
Leandro Castellani filmjének Don Boscója krisztusi lélek, a szeretet és az alázat határozza meg a személyiségét. Tekintetét mindenkor az Úrra veti. Ahogy élete végén megfogalmazza, amikor felidéződik benne, hogy gyermekként hányszor egyensúlyozott a magasban kifeszített kötélen, társai szurkolása közepette: „Gyerekkorom titka ez volt. Egyenesen előre nézni, meg nem állni, nem elfordítani a fejemet semmilyen irányba sem, nem nézni le a mélybe, csak menni előre, tekintetemet az Úrra emelve. Minden álmom valóra vált. Én csak egy kapóca vagyok, aki énekel, aztán meghal.”
Don Bosco életének vezérfonala volt, hogy megvalósítsa azt, amit gyermekkori álmában Jézus és anyja, Mária kértek tőle, hogy legyen az elhagyott, szüleik által is kitaszított gyermekek, fiatalok gondozója, védelmezője. A halál pedig nem a végállomás, a transzcendencia létező valóság. Halálos ágyán Don Bosco így búcsúzik védenceitől, a gyermekektől: „A Szűzanya tényleg itt van, itt, ebben a házban, közöttünk él, veletek él, veletek szenved, itt sétál ebben a házban, oltalmaz titeket a palástjával, szeressétek egymást, és minden felebarátotokat… találkozunk majd, fenn, a mennyországban.”
Don Bosco
(Olasz filmdráma, 109 perc, 1988.)
Rendező: Leandro Castellani
Forgatókönyvíró: Ennio De Concini, Silvano Buzzo
Főbb szereplők:
Don Bosco: Ben Gazzara
Lina: Patsy Kensit
Giuseppe: Karl Zinny
(Megjelent: Magyar Kurír, 2010. július 21.)