Mathai Szent János, aki az életét adta másokért

Miután tanult ember lett, doktor, sőt pap, mindez még mindig kevés volt a számára és ennél is többet akart: mások sorsán könnyíteni, szomorú sorsra jutott rabszolgákat kiszabadítani, sőt… még itt sem állni meg, és átalakítani, megsegíteni a legmegátalkodottabb bűnösöket és az életét adni másokért. Kitartásával és rendíthetetlen hitével létrehozott egy új, az addigi szerzetesrendek céljaihoz képest merőben új szerzetesrendet, a Trinitárius, ún. fogolykiváltó rendet. A rend működése korának egyik legfontosabb eseménye volt és törekvése az adás/adakozás minőségének legmagasabb szintjeit mutatja. Hiszen aki életét adja másokért, és azt adja – az Életet – ami számára a legértékesebb és legfontosabb, szeretetből cselekszik és életével, áldozatával mutatja be a Szeretet valódi természetét a világnak.

A Trinitárius rend hosszú és áldásos működést fejtett ki. Több forrás is utal arra, hogy közel egy millió keresztény rabszolgának szerezték meg a szabadságot. Sokszor egy-egy rabszolga kiszabadítása öt ezer pengőbe került, ami a maga idejében jelentős összeg volt. A szerzetesek ezért dolgoztak, és jövedelmükből illetve jó emberek adományaiból óriási vagyont gyűjtöttek, amit a rabszolgák kiváltására fordítottak. Azonban még ennél is többet mond számunkra az az áldozat, hogy a trinitárius szerzetesek – amikor nem tudtak elég pénzt gyűjteni – magukat adták oda mások életéért cserébe és rabszolgának álltak be, így váltva meg általuk ismeretlen, rabszolgasorban sínylődő embertársaikat. Aztán pedig türelemmel kísérték a rabszolgaélet minden gyötrelmét, sokszor egészen a halálig. (egyes krónikák több mint 7000 trinitárius szerzetes áldozati haláláról beszélnek!) Külön kiemelendő, hogy amikor 1783-ban II. József betiltotta a rend működését a Monarchia területén, bár az államkincstár hatalmas vagyont foglalt le a szerzetesektől, a leltárakból az is kiderült, hogy a szerzetesek a legnagyobb szegénységben és egyszerűségben éltek és magukra szinte semmit sem költöttek. Megtartva a legszerényebb és lehető legegyszerűbb életvezetést, másokért éltek.

Hogy jobban megértsük János életét és rendjének célkitűzéseit a szerzetességről, az elhívásról és a rendekbe tömörülésről kell, hogy gondolkozzunk.

Magán a Katolikus Egyházon belül, a vallási élet megújulása során, gyakorta merült föl igény elkötelezett és mélyen hívő emberekben, hogy meghatározott, Istenhez közelebb vezető szabályok szerint éljenek. Van, aki ezt úgy fogalmazta meg, hogy az engedelmesség, tisztaság és szegénység evangéliumi mintájára rendezik be közösségi életüket kisebb családokba, szerzetesi közösségekbe tömörülve. A rendek valamelyest függetlenedtek az egyháztól, viszont általában egyházi áldással és az egyháznak való engedelmességgel működnek. Egyes adatok több mint kétezer rend, kongregáció ill. közösség létezését említik. A híres vallástörténész, Puskely Mária 33 férfi és 66 női szerzetesközösséget emel ki „Szerzetesek” c. hiánypótló művében. A közösségek általában az egyház által elfogadott regula keretein (szabályzatán) belül élnek, és sokszor már mások által használt, régebbi regulát fogadnak el. A legismertebb ilyen regula Szent Benedek által készült el, ez a bencések regulája. Benedeket pedig az első nagy szerzetesrend kereteinek létrehozása és a nagy regula elkészítése miatt is nevezik a „nyugati szerzetesség atyjának”. A másik két nagy alapregula egyike a Benedeknél is régebbi, de kevésbé átfogó Szent Ágoston-féle (ezt a regulát használta a Trinitárius rend is) valamint a keleti egyház rendjét és szerzetesi életét megalapozó  Nagy Szent Vazul (Bazil) féle regula. A Trinitárius rend alapítása szempontjából lényeges tehát, hogy a IV. V. és VI. században Szent Ágoston, Bazil és Benedek már reguláikkal és szervezetükkel megalapozták a szerzetesi életet, amire Mathai János már építkezhetett. Stabilan működtek tehát az ágostonrendiek, a baziliták és a bencések is, sőt közvetlenül a trinitáriusok előtt a ciszterciek, a karthauziak, a premontreiek, a templomosok is elkezdtek működni. Mathai Szent János és rendje pedig közvetlenül a szentség két hatalmas alakja, a domonkosok vezére Szent Domonkos és a ferencesek nagy szentje, „Isten szegénykéje” azaz Assisi Szent Ferenc működése előtt került a történelem színpadára, szellemiségében megalapozva és előkészítve azokat.

Nézzük meg most Mathai Szent János életét és rendjének történetét.

Provence-ban született, a mai Franciaország területén 1160 körül. Úgy tartják, édesanyja már születése előtt felajánlotta őt Máriának, „a Mennyek Királynőjének”. Már igen fiatalon két különleges erény mutatkozott meg az ifjúban: imádság iránti vonzódása és a szegények iránti részvét. Apja kívánságára Párizsban tanult és doktori címet is szerzett, majd beteljesült nagy vágya és pappá szentelték őt.

Életében a nagy fordulatot első miséje hozta. A leírások szerint ezt a misét hatalmas ünnepélyességgel és áhítattal mutatta be. Ekkor volt egy jelentős látomása is: látott egy vörös és kék keresztet viselő fehér ruhás angyalt, aki kardját védelmezően rabok fölé emelte. Jánosban mélyen élt ez a látomás és nagyon szerette volna megfejteni. Egy szent életű remetéhez, Valois Félixhez (később Félixet is szentté avatták) fordult tanácsért. A két ember – János és Félix – a leírások szerint testileg és lelkileg is sok mindenben hasonlított egymáshoz. Ma már egyértelműen kirajzolódik, hogy találkozásuk a szentek történelmének legfontosabb találkozásai közé tartozik. A két csodálatos embert mélyen áthatotta a szent törekvés, a vágy a szentek életére. És mindketten, belső hangra figyelve, keresték azt hogyan válhatnak jobb emberré, és hogyan segíthetnek legtöbbet a világban igazodva az égiek által kijelölt életfeladathoz. Számukra is megdöbbentően, egyértelműen rajzolódott ki az, hogy hasonló az életfeladatuk! Örömüket, ahogyan megfejtették a közös célt, szavakkal leírni nem lehet. A szív forró ritmusát, ahogyan ujjong és izzik a boldogságtól, hogy jót tegyen! Az ártatlan, gyermeki örömöt, hogy meglelték a tiszta motivációt, a másokért élés vágyát – csak az értheti, aki legalább szikrájában tapasztalta a lelkében. Hogyha ez már lángoló tűz, mindenen átcsap, mindenen átizzik, mindent kifényesít és világunkban hatalmas dolgok csapnak ki belőle. Ebből a tűzből keletkezett az újfajta szerzetesi fogadalom, a trinitáriusok törekvése mások életének a könnyítésére, mások sorsában való osztozásra.

János először azt fogalmazta meg, hogy azoknak a nehéz sorsú keresztényeknek a sorsát szeretné megkönnyebbíteni, akik rabszolgaként sínylődnek a hitetlenek között. Később már megfogalmazta azt is, hogy a rend tagjai mindent megtesznek a rabságba jutottak kiváltásáért, sőt akár önmaguk életének feláldozásával is megteszik ezt. A rend létrejöttét egy szerencsés, de minden bizonnyal nem véletlen körülmény is segítette: az akkori pápa, III. Ince, ifjúkorában, mint Segni Lothar gróf, Mathai János iskolatársa és barátja volt, és mint pápa is, baráti hozzáállással, sőt alázatos tisztelettel fogadta a két szent embert. Természetesen minden segítséget megadott az új szerzetesrend létrejöttéhez. A pápa meg volt győződve róla, hogy a Szent Lélek eszközei ők, és ő maga nevezte el a rendet a Szentháromság Rendjének, azaz trinitáriusoknak, sőt maga szabta meg ruhájukat: fehér habitust, mellükön vörös és kék színű kereszttel. Ma ezzel a ruházattal – mivel a trinitáriusok száma igen lecsökkent – csak ritkán találkozik az ember, viszont a középkorban a rend óriási népszerűségnek örvendett. Rövid idő alatt több mint 800 kolostort alapítottak. Azontúl, hogy egy millió (!) keresztény rabszolga szabadságát nyerték el, a kiszabadított rabok ápolására kórházakat is létrehoztak, a megnyomorítottaknak menhelyet alapítottak. Később a rend betegápolással, néger rabszolgák kiszabadításával, sőt megtérítésével is foglalkozott. Hazánkban két leghíresebb kolostoruk a makkosmáriai templom melletti zárdában ill. a kiscelli kastélyban volt. A rend az idők során a diplomáciai életben is kivette részét. A trinitárius szerzetesek kiváló diplomáciai érzékükről és szigorú aszkéta életükkel híresültek el. Állítólag az alapító Jánosnak is kiváló diplomáciai érzéke volt. A pápa azt akarta, hogy János a bíborosa legyen, de ő mindig visszautasította ezt. Inkább Tuniszba ment rabszolgákat kiszabadítani. Itt súlyos bántalmakat is elszenvedett a pogányok által, de ő mihelyst felgyógyult rögtön Franciahonba indult újabb pénzadományokat gyűjteni. Utána a mórok fogságában sínylődő keresztények kiszabadítására indult. Aztán újra visszatért az akkori egyik legdurvább helyszínre, Tuniszba, ahonnan csodálatos módon sikerült újabb 120 rabszolgát kiszabadítania. Közben hajóját a mohamedánok szinte teljesen lerombolták. Közben szervezte a rend minden apró feladatát: a rabkiváltás és annak számtalan bonyodalma főleg hozzá tartozott, míg az új rendtagok kiképzése a lelki-testi társ és jóbarát, Valois Félix fő feladata volt. János életének utolsó időszaka a legmegátalkodottabb bűnösök megtérítésének jegyében telt. Rómába ment, ahol állítólag bárkivel találkozott, a legnagyobb gonosztevővel is, azt át tudta formálni, meg tudta téríteni. Ő is és tanítványai is – legnagyobb sikereik során is – elzárkóztak a gazdagság minden formájától: lakásukat tudatosan a lehető legridegebb, legzordabb körülmények közt tartották, és szegényes aszkéta életet éltek. Állítólag csak néhány órát pihentek. Hajnali 3-kor keltek és szabadidejüket imával, elmélkedéssel, kézimunkával tanulással töltötték.

Szent helyeik közül kiemelendő első kolostoruk, a Párizs melletti Cefroid-ban. A két rendalapító – a rendkívül intenzív életben felőrlődve – igen korán meghalt. Valois Szent Félix 1212-ben, míg Mathai Szent János 1213-ban. A rend az utolsó pár száz évben sok különösen is nehéz napot élt át. A politika és az állam a vagyonukat akarták és azzal vádolták őket, hogy „kiviszik” a pénzt az adott országból. Ma a trinitárius szerzetesek a társadalom peremére szorultakat szolgálják, de a régi fogadalomhoz hasonlóan ma is kötelezik magukat a rabok, szegények és üldözöttek szolgálatára. Élnek a világban trinitárius nővérek, sőt létezik a világi rendjük, az ún. trinitárius harmadrend is.

Dr. Torgyán Atilla