Placid atya – Aki megjárta a Gulágot
A Széll Péter rendező által 2005-ben készített dokumentumfilmben az idén januárban, életének 101. évében elhunyt Olofsson Placid bencés szerzetes pap mesél az életéről, kiemelten arról a tíz esztendőről, amit a Gulágon töltött el rabságban, 1946 és 1955 között.
Közhelyszerű igazság, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, és ez mutatkozik meg Placid atya tanúságtevő életében, sőt, elődeinek a sorsában is. Több mint háromszáz évvel ezelőtt XII. Károly svéd király csatát vesztett Bendernél a törökökkel szemben, de sikerült elmenekülnie. 1714-ben legendássá vált hosszú lovaglással – Erdélyen és Magyarországon keresztül – tért vissza országába. Több beszámoló és emlékmű is bizonyítja, hogy Pesten a Váci utca 64-ben szállt meg. Kíséretének egyik katonája, Albert Olofsson belázasodott, nem tudott tovább menni. Végleg Magyarországon ragadt, ide is nősült. Placid atya édesapja, Olofsson Gusztáv evangélikus vallású volt, de felnőttkorában katolicizált. A budapesti műegyetem építész karán tanított, életét a tudománynak szentelte, nem gondolt nősülésre. Ám egy súlyos szembetegség miatt csak középiskolában vállalhatott munkát, s ekkor mégis úgy döntött, hogy megházasodik. Harminckilenc éves volt már, amikor nőül vette Reihardt Jusztinát, egy tolnai sváb család leányát. Két gyermekük született, mindketten egyházi pályára léptek: a lány, akit a filmben Placid atya csak „Nővérkém”-nek emleget, Ausztriában lett apáca, a Sacra Coeur rend tagja.
A dokumentumfilm elején és végén Placid atya beszél egy, a Gulágon raboskodókra emlékező ünnepségen, hangsúlyozva, hogy a közös szenvedés által különleges szeretetkapcsolat fűzte össze őket. Arra pedig egyetlen pillanatra sem szabad gondolni, hogy a földi életüket befejezők megszűntek létezni. Ők nem semmisültek meg, csak átléptek az örökkévalóságba. Egy másik képen zsúfolt templombelsőt látunk, a Placid atya századik születésnapján bemutatott szentmisén rendi elöljárója, Várszegi Asztrik püspök, pannonhalmi főapát úgy jellemzi az ünnepeltet, mint aki különlegesen erős a hitben, és olyan isteni kegyelem működik benne, amire mindannyian vágyakozunk.
A csaknem kétórás film többi részében Placid atya mesél. Mintha egy monodrámát látnánk, aminek minden pillanatát áthatja a derű, a hit, a remény és a szeretet, még olyankor is, amikor szörnyűséges dolgokról van szó. Ez nem jelenti a rettenet bagatellizálását, Placid atyát a hite segítette át a leggyötrelmesebb, legkilátástalanabb helyzetekben is, mindenkor azt kereste, hogy mi Isten üdvözítő akarata, amit neki teljesítenie kell. Már egészen fiatalon úgy érezte, Isten üdvözítő akarata az, hogy ő bencés szerzetes legyen. Amikor 1946-ban a kommunisták letartóztatták, a legszörnyebb az volt számára, hogy nem a főapátja tartóztatta le, aki Szent Benedek regulája alapján közvetítette a rendtársak felé az Úr üdvözítő akaratát. A budapesti bencés gimnáziumban tanított, az egyik elsős osztály osztályfőnöke volt. Diákjai szerették, felnéztek rá. Ekkor már doktori címmel rendelkezett, tanárként és tudósként is szép jövő előtt állt. A megbecsültség állapotából zuhant ki a társadalom legszélső perifériájára, oda, ahol az emberi élet a nullánál is kevesebbet ért, fogvatartói nem tekintették embernek, kegyetlenül bántak vele, kiszolgáltatottsága totális volt. Placid atya azonban úgy emlékszik vissza, hogy a Jóisten ekkor is megmutatta, kifogyhatatlan az ötletekből. Miközben a folyosót mosta fel, magyar nóták dallamára énekelve tudatta a halálkamrákban kivégzésükre váró rabtársaival, hogy tartsanak bűnbánatot, ő pedig megadja nekik a feloldozást: „Ego te absolvo a pecatis tuis – És én téged feloldalak bűneid alól, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” – énekelte. Amikor egy halálraítélt fiatalember, akinek büntetését kegyelemből huszonöt év rabságra ítélték, közölte vele, hogy szavai hatására a halálkamrában raboskodók megbékéltek Istennel, Placid atya rádöbbent: nem a szovjet büntetőtörvénykönyv alapján ítélték őt el és vitték a Gulágra, hanem maga a Jóisten küldte őt oda. Küldetése nem az lesz, hogy bencés diákokat tanítson, hanem hogy erősítse lelkileg a fogolytársait, ne hagyja, hogy eluralkodjon rajtuk a reményvesztettség. Lelki szakmunkás lettem – jellemezte akkori szerepét. A Gulágon töltött tíz esztendő alatt mindvégig ezt tartotta szem előtt, és ennek szellemében fogalmazta meg a túlélés négy szabályát: A szenvedést nem szabad dramatizálni! Nem szabad panaszkodni, mert attól gyengébb lesz az ember; Az öröm szükséges a túléléshez. Ezért észre kell venni és tudatosan kell keresni az élet apró örömeit; Nem vagyunk tökéletesek, de itt és most kell megmutatnunk, hogy különbek vagyunk rabtartóinknál. Ez mozgósítja az életenergiákat; Akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb. Mi hívők, ha a Jóistenbe kapaszkodunk, rájövünk, hogy Ő is akarja túlélésünket. Ez pedig hatalmas erőforrás volt ott, abban az életben – mondta Placid atya, boldog mosollyal az arcán, s ez a szívből fakadó öröm még sokáig megmarad az emlékezetünkben, a film megnézését követően is. S nem csodálkozunk azon, hogy a Gulág-tábor egyik parancsnoka, aki 1952 karácsonyán, amikor Placid atya és fogolytársai a szomorú és kilátástalannak látszó körülmények ellenére is boldogan ünnepelték a karácsonyt, azt mondta nekik: őt ateistának nevelték, de az, hogy ők ilyen siralmas helyzetben is így tudnak örülni, a legnagyobb istenérv számára.
Placid atya nemcsak rabtársainak volt lelki támasza, de a fogságból hazatérve még további hatvan évig hirdette az örömhírt, és adta vissza sokaknak a hitét, reményét. Ha valaki találkozott vele, biztos, hogy jobb emberré vált, legalább néhány percre. Széll Péter dokumentumfilmjéből is egyértelműen átsugárzik ez, valószínűleg azért is, mert szinte végig Placid atya beszél, Várszegi Asztrik püspök-főapát említett szavait leszámítva nincsenek értékelések, méltatások. Nincs is erre szükség, Placid atya visszaemlékezéseihez semmit nem kell hozzáfűzni. Legfeljebb idézni tíz évvel ezelőtt mondott szavait: „…jegyezzék meg, az Úristennek van humora! A Szovjetunió tíz évig mindent megtett, hogy tönkretegyen. Én mégis itt vagyok 91 évesen, de hol van a Szovjetunió?”
Placid atya – Aki megjárta a Gulágot
(Magyar dokumentumfilm, 113 perc, 2005).
Rendező: Széll Péter
Kiadta és forgalmazza: Etalon Film Kft.
Bodnár Dániel/Magyar Kurír